Írásomban a történet azon jeleneteiről szeretnék beszélni, amelyekben a legtöbb feldolgozásban más és más módon zajlik le ugyanaz a rész. Azt várnánk, hogy ilyesmi inkább csak a kevésbé fontos események esetében fordulhat elő. Ha azonban összehasonlítjuk a történet különböző feldolgozásait, arra a következtetésre jutunk, hogy voltaképpen két olyan epizód található a Trisztánban, ahol majdnem minden változatban más és más személy követ el egy bizonyos dolgot. Az egyik, hogy ki adja a szerelmeseknek a bájitalt, a másik pedig, hogy ki ejti Trisztánon a halálos sebet. Vagyis történetesen éppen az a két rész, amelyik kettő voltaképpen a legfontosabbnak mondható a történet szempontjából! És hogy a dolog fonák voltát, ha lehet, még inkább fokozzuk, nemcsak hogy ezt nem ugyanaz a személy teszi a legtöbb feldolgozásban, de számos esetben az “elkövetők” nincsenek is néven nevezve! Vegyük először a varázsital-jelenetet. Az italt van, ahol Brengain szolgálja fel (Folie de Berne), hol Guvernal, de a legtöbb esetben névtelen szolgálólánykáról (például a Gottfried- vagy a Bédierféle feldolgozásban) vagy apródról (mint például az ónorvég próza-Sagában) esik csupán szó, akivel se előtte, se utána nem találkozunk többé... Ezek a személyek nem csupán egyszerűen névtelenek: nemcsak hogy nem ismerjük a nevüket, de szinte kivétel nélkül szolgálók vagy apródok, ráadásul igen fiatal korúak. Valószínűtlenül zsenge korukat több helyütt is kifejezetten hangsúlyozzák – márpedig ilyen ifjú kor egészen beláthatatlan következményű cselekedet elkövetésére is mentségül szolgálhat. Vajon mi lehet ennek a „teljes névtelenítésnek” az oka - noha a felelősséget általában teljes egészében Brengain vállalja magára, akár személyesen ő adja oda az italt a szerelmeseknek, akár nem? Több kérdés is felmerülhet Brengain “gondatlanságával” kapcsolatban. Az egyik: vajon lett volna egyáltalán módja a komornának arra egy többnapos út során, hogy percekre se hagyja magára Trisztánt és úrnőjét? A másik kérdés hasonlóképpen földhözragadtan gyakorlatias: a királyné a bájitalt tartalmazó díszes, semmi mással össze nem téveszthető üvegcsét Brengainre bízta, hogy úgy vigyázzon rá, mint a szeme fényére. Vajon elképzelhető akkor, hogy azt Brengain olyan helyre tegye, hogy arra bárki – akár egy névtelen szolgálóleányka vagy apród is ráakadhasson? Aligha. Hasonló esélye van annak is, hogy az előbb említett személyek Brengain személyes holmijai között kotorásszanak – ráadásul italt keresve! Mindegyik lehetőség meglehetősen abszurd, de a leginkább az a változat, amikor a komorna úgymond feledékenységből, sajátkezűleg adja oda az italt a címszereplőknek. Márpedig ezt a megoldást javasolta Bédier, amikor felháborodottan és döbbenten diszkvalifikálta a következőkben idézett mondatot, amely, való igaz, egyedül az ónorvég Sagában szerepel, amely azonban a tömörített prózafordítása Thomas versesregényének. A Sagában a Képes Terem-részben van egy igen nehezen értelmezhető momentum. Thomas-féle megfelelőjéhez hasonlóan itt is megtalálható az összes fontos szereplő Trisztán megrendelésére készült életnagyságú szobra, és minden személyt a rá legjellemzőbb helyzetben ábrázolják. Brengain a következőket mondja Izoldának, miközben mosolyogva egy díszes üvegcsét nyújt feléje: "Izolda királyné! Igyál abból az italból, amelyet Márk királynak készítettek!" (Tristan et Iseut. Les poèmes français. La saga norroise, Livre de Poche, Lettres Gothiques, Librarie Générale Française, 1989. 636. o.)
A Thomas-féle változatot többek közt a Sagából rekonstruálni próbáló Bédiert ez a mondat nem kevéssé hozta zavarba (bár hadd tegyem hozzá: ezzel bizony mi is hasonlóképp lehetünk): szerinte az nemcsak minden eddigi forrásnak, de a józan észnek is ellentmond. Kérdés, hogy vajon Trisztán és Izolda esetében feltétlenül a legdöntőbb érv a józan ésszel való összeférhetőség? Erősen kétlem. Bédier azzal próbálja magyarázni a dolgot, hogy ez bizonnyal csupán félrefordítás lehet az eredeti ónorvégból, amely feltehetően így hangozhatott: "Izolda királyné, igyál ebből az italból!" Ez pedig ama ital volt, amelyet Márk királynak készítettek. Eszerint azonban ez az „eltérés” voltaképpen nem is félrefordítás volna, csupán az idézőjelek átrendezése. Bédier szerint tehát a kínálást követő mondat teljességgel különálló, és azt már nem a komorna mondja, hanem a narrátor. Zárójelben jegyzem meg, hogy a forrásként szolgáló mű hasonló átalakításával másutt is találkozunk Bédier-nél. Béroul művében. Mikor a bárók istenítéletet követelnek, a következő párbeszéd hangzik el Márk és Izolda közt:

…“Én kész vagyok rá.”
“Mikor legyen? Akár ma még?”
“Rövid idő!” “Nem, épp elég,
Még túlságosan hosszu is!”

– feleli Márk Izolda kételyeire. (A versidézetek az Akkord Kiadónál 2001-ben megjelent Béroul, illetve Thomas Trisztán és Izolda című könyvéből van, fordításomban. A további versidézetek szintén innen származnak) Ugyanez a párbeszéd Bédiernél azonban a következőképp alakul: “Esküvéssel fogom magam igazolni.“ „Mikor?“ „Tizednapra“ „Közeli idő az lelkem.“ „Inkább ugyan messzi.“ Tehát maga a tényleges eltérés a két párbeszéd között, eltekintve a határidő igen eltérő hosszúságától, ami természetesen korántsem mellékes – abban rejlik, hogy az idézőjelek áthelyezése miatt a szerepek felcserélődnek! (A Bédier-idézet Pap Gábor fordítása, és a Szépirodalmi Kiadónál 1977-ben jelent meg.) René Louis, a téma egyik modern francia feldolgozásának szerzője a 70-es évek elején e Saga-béli mondat kapcsán felettébb érdekes – és számomra ma is mellbevágóan újszerű – megállapítást tett. (René Louis: Tristan et Iseut. Librarie Générale Française, 1972) Szerinte ugyanis a Saga-beli Brengain szájába adott mondat csupán egyféleképpen értelmezhető: úgy, hogy a komorna sajátkezűleg szándékosan adta a szerelmeseknek a bájitalt, méghozzá Izolda tudtával és beleegyezésével! Mindez valóban erőteljesen eltér az általunk ismert feldolgozásoktól, kivéve talán a Wagner-operát, illetve Vas István és Illés Endre drámáját. Az operában Izolda kettős öngyilkosságot készül elkövetni: mérget inni és itatni Trisztánnal, amiért az, nagybátyja gyilkosaként elvitte őt szülőföldjéről – de legfőképp amiért az ifjú nem a maga, hanem a lány előtt ismeretlen, de Trisztánnál minden bizonnyal jóval idősebb nagybátyja számára kérte meg őt. Vagyis úgy érzi: Trisztán nem viszonozza, sőt megveti az ő iránta érzett szerelmét A komorna azonban az operában – hogy legalább "tompítsa a dolgot" – nem mérget ad nekik,. hanem "ama szerelmi főzetet". Érdekes módon ebből a szempontból Vas István és Illés Endre drámája áll a legközelebb az előbbi hipotézishez: egyrészt mert ebben Izolda közvetlenül is értesül a bájitalról (jelen van, amikor anyja, a királyné az instrukciókkal egyetemben átadja azt Brengainnek), és itt ő maga, sajátkezűleg szolgája fel az italt! A wagneri operára rímel, hogy először meg akarja ölni Trisztán – kimondottan szerelmi bosszúvágyból — és csak, ezután választja ezt a megoldást, ám korántsem finomítandó a tervet, hanem éppenséggel azért, hogy minél keservesebben büntesse Trisztánt, amért az nem saját magának viszi el őt…. (Ez az egy feldolgozás egyébként, amelyben a komorna csupán az esküvő után értesül arról, hogy a bájitalt Trisztán és Izolda megitta. Szintén csak ebben szerepel az a bár egyedi, ám elég kézenfekvó megoldás., hogy Brengain beleszeret Márkba, aki pedig később állandóan az első éjszaka szerelmes odaadását keresi Izoldában, persze hiába…) Ha  azonban jobban belegondolunk, csaknem minden változatbanközös motívum Izolda boldogtalan volta a hajón Trisztán iránt érzett szerelme miatt. René Louis feldolgozásában pedig, amikor Brengain, boldogtalan úrnője vigasztalása érdekében elárulja neki a varázsital titkát és rendeltetését, a lány kijelenti: ő bizony Márkkal semmiképpen nem fogja azt meginni. Amikor pedig Brengain rákérdez, vajon hajlandó volna-e ugyanerre Trisztánnal, Izolda zavartan kitérő választ ad – ami az adott esetben felér egy vallomással… Ezért sugallja hallgatólagosan azt a megoldást, ami ugyan sehol másutt nem található ugyanígy, az ónorvég Saga-beli mondat azonban másképpen nehezen értelmezhető. Érdekes adalék lehet ehhez a megközelítéshez, hogy azokban a feldolgozásokban, ahol Brengain a palackban maradt italt később felszolgálta a házaspárnak, Izolda nem hajlandó inni belőle (holott, tekintettel az előzményekre, voltaképpen elképzelni sem tudjuk, mit is jelenthetett volna a gyakorlatban, ha ezt mégis megteszi…) Lehetséges esetleg, hogy ily módon él tovább bizonyos feldolgozásokban az előbb elmondott feltételezett fordulat? Figyelemre méltó adalék ezzel a momentummal kapcsolatban, hogy a kelta forrásban, a Diarmuid és Graniáben (ejtsd: gyiarmigy és gra:nye) a lány, Grania az idős Finnel kötendő esküvője napján beleszeret az akkor először megpillantott Diarmuidba, és varázskötést (geis -- ejtsd:ges) bocsát a főhősre,– aki egyébként Finn kedvenc unokaöccse, akárcsak Márknak Trisztán– az pedig ennek következtében szeret Graniábe, és szökteti meg őt! Vagyis ennek a forrásnak a figyelembe vétele szintén egyértelműen a szándékos bájitalmegitatást sugallaná. Hogy lehetséges akkor mégis, hogy ez a motívum ennyire megváltozott az idők során? Feltehetően azért, mert ez az igen erőteljes női kezdeményezés a kelta történetbe tökéletesen beleillett, ám a középkor udvari szelleme miatt némileg átértelmeződött és átalakult. Szeretném azért megjegyezni, hogy a középkori költészetben is nemegyszer találkozunk egyértelműen kezdeményező nőkkel – nota bene kifejezetten jól nevelt, mély érzésű, finom “udvari” hölgyekről van szó! Jó példa erre (hogy ne is menjünk túlságosan messzire) maga Trisztán szülőanyja, Blanchefleur, aki elsőként fedi fel érzelmeit a szeretett férfi előtt, igaz, rébuszokban, nem kis fejtörést okozva lovagjának, noha az viszonozza érzelmeit. Ráadásul amikor a lovag megsebesül, a lány bemegy hozzá éjszaka, attól tartva, hogy a lovag a halálán van, mintegy örökre elbúcsúzni tőle – ekkor fogan Trisztán; és csak utána házasodnak össze, miután a lovag szerencsére teljesen felgyógyul sebeiből. Bizonyos feldolgozásokban egyébként történetesen Izolda az, aki először fedi fel érzelemeit Trisztán előtt, például a Gottfried-féle feldolgozásban (szintén rébuszokban: ’lameir az ami bánt’, feleli Trisztán kérdésére, hogy mi bántja -- ami jelenthet tengert, keserűt, és nem utolsósorban szerelmet…), vagy éppenséggel Bédier-ében, ahol ez a jelenet egyértelműen a Gottfried-változaton alapul. Izolda "tündér-boszorkány" tulajdonságai jóformán a legelső perctől szemebeötlőek, hiszen anyjától örökölt gyógytudományát, varázsfüvekhez értését szinte a lánnyal egyidőben ismerjük meg. A "boszorkány" szó említése kapcsán hivatkoznék Képes Géza Az idő körvonalai című tanulmánykötetében megjelent A magyar ősköltészet nyomairól című tanulmányára (Magvető, 1976), melyben a Szerző kifejti, hogy a matriachátusban a boszorkányok maguk a sámánok voltak, akik nemhogy nem vének és csúfak, hanem éppenséggel sugárzóan szépek voltak, és kifejezetten erős egyéniségek. Nevük egyébként perzsául varázslót jelent, (és történetesen Izolda nevének – insillid -- is létezhet ilyen kelta jelentése.) Csupán később, a patriachátus kialakulása során változtak – hogy, hogy nem – gonosz, csúf vénasszonyokká…. (Bár néhány újabb filmben -- mint például a Boszorkányszerelem (1997; rendezte René Manzor)vagy a Földre szállt boszorkány (2005; rendezte Nora Ephron) – ismét felbukkan a gyönyörű, fiatal, szerelmét kiválasztó és érte harcoló tündér-boszorkány alakja…) Márpedig Izolda "boszorkányos" vonásaival megint csak tökéletes összhangban van a bájital szándékos megitatásának hipotézise! Ez a szándékos bájital-megitatás-fordulat magyarázatot adna arra is, miért gyötri Brengaint mindvégig a lelkifurdalás (kivétel persze a Vas István–Illés Endre-dráma, ahol Izolda a komorna közreműködése nélkül, egyedül szolgája fel a varázsitalt). Azt, hogy Brengain a személyes holmiját tartalmazó csomaghoz szalad, és onnan veszi ki az üvegcsét, amelyet felszolgál, megemlíti a Berni Folie de Tristan is (Trisztán őrülése – 430–436. sorok) – igaz, előbb az is mulasztásról beszél... Izolda kapcsán mindenképpen szólnunk kell a “másik” Izoldáról is. Neve egybeesése "az igazi" Izoldáéval annyira szembetűnő, hogy semmiképpen sem merül fel az a lehetőség, hogy ez a névegybeesés csupán a véletlen műve volna. Több olyan modern feldolgozást ismerünk – például Vas István és Illés Endre drámáját, vagy Fabrizio Costa nagyszabású filmjét – melyekben a két nőt ugyanegy színésznő játssza, csak Fehérkezűt fekete hajjal. Létezik egyébként olyan korabeli izlandi feldolgozás, ahol a "másik" Izolda állandó jelzője Sötét, Szőke Izoldáé pedig Fénylő (The Tristan Legend, University of Leeds, 1977, 30–38. old) ami jelen esetben valóban "beszélő név": hiszen előrevetíti a későbbi történéseket, és itt név tekintetében is karakteres ellenpontjai egymásnak. Az Aranyhajú, illetve Fehérkezű állandó jelzőkről azonban már korántsem mondható el ugyanez. Fehérkezű haja még csak lehet fekete (ami akkoriban, mint tudjuk, semmi jót nem jelentett), de Aranyhajú keze csakis fehér lehetett… Mondhatnánk, hogy a két nő egymás szöges ellentéte: Aranyhajú Izolda a szerelem, Fehérkezű a gyűlölet, Aranyhajú Izolda az élet, Fehérkezű a halál – de mindez éppúgy igaz, mint ennek az ellenkezője. Aranyhajú Izolda is "gyűlöli" Trisztánt kezdetben – igaz, hogy ez a gyűlölet valójában elutasított szerelmében való megbántottság, és innen ered bosszúvágya is – dehát nem pontosan így "működik" a másik Izolda gyűlölete is?! Ha Szőke Izolda "jóságos boszorkány", akkor Fehérkezű "gonosz boszorkány" – Szőke Izolda kétszer is felélesztette Trisztánt – harmadszor pedig nem rajta múlt, hanem Fehérkezűn, hogy nem tehette. Az is igaz azonban, hogy Szőke Izolda is meg akarta ölni Trisztánt a történet elején, úgyhogy a szerepek valóban meglehetősen összebonyolódnak... És itt jutunk vissza a kiindulóponthoz: alig van két olyan feldolgozás, ahol ugyanaz az illető adja a szerelmeseknek a bájitalt, illetve ahol ugyanaz a valaki méri Trisztánra a végső csapást – és hogy azok, akik ezt tették, sokszor nevesítve sincsenek. Ha mégis, az egyes feldolgozásokban más és más név hangzik el Trisztán megsebesítőjeként – de például akármennyire figyelmesen olvassuk is a Thomas-féle változatot, valójában semmilyen konkrétumot vagy nevet nem tudunk meg belőle:

Trisztán, a Törpe is halott,
S Trisztánt, a másikat legott
Ágyékon egy kard sebzi meg,
Amelynek éle mérgezett.
Igaz, dühében bosszut áll:
Ki megsebezte, föl nem áll (u. o. 247. o.)

– de hogy személy szerint ki ő, arról, ha jobban megnézzük, fogalmunk sincs! És ugyanebben a feldolgozásban később, mikor Kaherdin Aranyhajú Izoldának a következőképpen meséli el Trisztán sebesülését, ez a következő szavakkal történik: „Egy kard sebezte őt halálra, / Kinek vége méregbe mártva” – holott hasonló esetekben általában meg szokták említeni azt a korántsem mellékes körülményt, hogy a kard másik vége mégis kinek is volt a kezében… Ugyanez a helyzet a – nyilvánvalóan ezt az epizódot erre a forrásra építő -- Bédier-féle változatban is: „Királyné, Trisztánt mérges kard sebzette, s halála közel”, 173. o. – és az igazat megvallva, bármily furcsán hangozhat is, nem is foglalkozunk ezzel a kérdéssel túlságosan sokat. Mindez igaz a legutóbbi feldolgozásokra is: a gyilkos fegyver tulajdonosáról semmivel sem tudunk meg ennél többet Vas István–Illés Endre drámájából sem… (Zárójelben jegyzem csak meg, hogy itt viszont Izolda saját tőrével szúrja szíven magát kedvese halálának láttán, ami azért némi melodramatikus felhangot kölcsönöz a műnek, hiszen a többi feldolgozásban nincs is ilyesmire szüksége ahhoz, hogy meghaljon…) A számtalan eltérő változat együttélése ugyanis korántsem véletlen – az ugyanis, hogy ki szúrta meg Trisztánt a mérgezett karddal, majdhogynem lényegtelen. De hát hogy lehet lényegtelen, hogy ki mérte a főhősre a halálos csapást? Úgy, hogy nem a csapásmérő a főhős tényleges gyilkosa: Trisztán semmiképpen sem a testén szerzett, konkrét sebbe hal bele. A korabeli költészetben visszatérő motívum a főhős combon, vagy még intimebb testtájon történő sebesülése – mint Thomas-nál láthattuk –, amely jelképes, és valójában szerelmi sebesülés – gyógyítása pedig méginkább jelképes és szerelmi. Trisztánt ténylegesen saját hites felesége öli meg, méghozzá mindennemű bűnjel nékül! Hiszen Trisztán Szőke Izolda képzelt lelki hűtlenségébe hal bele, nem pedig a testén szerzett sebbe. Kivételt jelentenek természetesen azok a feldolgozások, ahol Fehérkezű nem is szerepel – mint például Wagner operája – abban viszont az, aki Trisztánt leszúrta, nevesítve van! Kivételként megemlítendő még Sir Thomas Malory: Arthur király és vitézeinek a Kerek Asztal lovagjainak története, amelyben Márk király az, aki már Izolda színre lépése előtt is gyűlöli Trisztánt, történetesen egy másik közös nőügy miatt, és öleti meg végül őt, sőt már Izolda-kérőbe is azzal a hátsó gondolattal küldi, hogy hátha nem is jön vissza onnan. Mindeközben Fehérkezű Izolda mit sem sejt, azt hivén, ez a szokásos módja a házastársak egymás közti viselkedésének – ami tulajdonképpen, ha jobban belegondolunk, egy középkori hajadonlány esetében egyáltalán nem is olyan valószínűtlen (sőt, inkább az ellenkezője volna az)… Mindenesetre erősen úgy tűnik: mindkét kulcsjelenetben megpróbálják az egyes feldolgozások elterelni a figyelmet a tett valódi elkövetőjéről, változó sikerrel. A közvélemény és az irodalomtörténet máig is sorscsapásszerűen megivott bájitalról beszél, Brengain mulasztásából – a szándékos megitatás változat egyelőre csupán egy nem is túlságosan közismert feldolgozás alapján felállított hipotézis marad, bár, mint láthattuk, több modern feldolgozás is erre épít (l. Renáé Louis, ill. Illés Endre–Vas István). Az, hogy a középkori feldolgozások ennyire igyekeznek ködösíteni, annak már láttuk az esetleges okát; az pedig, hogy Fehérkezű Izolda bűnét próbálták kisebbíteni, teljesen érthető – bár ez, mint láthattuk, igencsak mérsékelt sikerrel valósult meg. Érdekes egybeesés még a két itt tárgyalt esemény között, hogy „tényleges elkövetőjük”—tehát Aranyhajú, illetve Fehérkezű Izolda – gyakorlatilag ugyanabban a lelkiállapotban tették, amit tettek, (vagyis abban a tudatban, hogy Trisztán megveti és visszautasítja szerelmüket), és ezen a ponton talán kettejük összehasonlítása is több értelmet nyerhet. (Bár mint azt előbb már említettük, hogy több feldolgozásban, mint például Wagner Operájában, vagy Vas István—Illés Endre drámájában Aranyhajú Izolda meg akarja ölni Trisztánt, ami ezt a párhuzamot méginkább egymásra rímelteti, noha számomra ez a változat inkább olyan szempontból érdekes, hogy itt sem balesetszerű a szerelmi bájital megivása, hanem vagy a két nő „bűnrészességének” eredménye, vagy pedig egyedül Izolda a „tettes”) Mindkét esetben van tehát egy-egy látszólagos „elkövető”, hogy kevésbé figyeljünk oda a tett tényleges elkövetőjére – ám ezeket az ál-elkövetőket úgy választják ki, hogy ha mélyebben belegondolunk mindkét alaphelyzetbe, nem lehet őket komolyan venni, felelősségre vonni még kevésbé, hiszen nevüket nem ismerjük, ráadásul egészen valószínűtlenül fiatalok (ahol pedig Brengain teszi feledékenységből, ott pedig hogy lehet egy amnéziást felelősségre vonni?) Trisztán leszúrása
esetében pedig, mint azt jól láthattuk az előbbiekben, olykor még csak halotthalavány (hogy stílusos legyek) utalás sem esik a „gyilkos” személyére… Olyannyira, hogy még az a gondolat is felmerül, hogy esetleg nem is akarták a valódi tettesek szerepének jelentőségét ténylegesen csökkenteni, csupán a felszínen...

Irodalomjegyzék
Bédier, Joseph: Trisztán és Izolda (ford. Pap Gábor). Budapest,
Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977.
Béroul – Thomas: Trisztán és Izolda (ford. Képes Júlia).
Budapest, Akkord Kiadó, 2001.
Frappier, Jean: Structure et sens du Tristan. Version commune,
version courtoise. In: Cahiers de Civilisation Médiévale 6 (1963),
255–280 o. 441–454 o.
Gorgâni: Le Roman de Wîs et Râmîn. Paris, Société d'Édition Les
Belles Lettres, 1959.
Gregory, Lady Augusta: Istenek és harcosok. Ír mítoszok és
legendák. Budapest, General Press Kiadó, 2006.
Hill, Joyce (ed.): The Tristan Legend. Texts from Northern and
Eastern Europe in modern English translation. Leeds, University
of Leeds, 1977.
Illés Endre–Vas István: Trisztán. Budapest, Magvető, 1957.
Képes Géza: Az idő körvonalai. Budapest, Magvető, 1976.
Képes Júlia: „Szerelmének határa van, Gyűlölete
határtalan” (Fehérkezű Izolda alakja Thomas Trisztán és
Izoldájában). Filológiai Közlöny, XLIII évf. (1997) 3-4. sz. 104–
108. o.
Képes Júlia: „Ha minket nem szeret, egy nőt szeretni vétek” –
Női szereplők, női szerzők a középkori költészetben. Beszélő, IV.
évf. (1999) 6. sz. 103–113 o.
Képes Júlia: Trisztán és Izolda. Talentum műelemzések sorozat.
Budapest, Akkord Kiadó, 2001.
Lacroix, Daniel – Philippe Walter: Tristan et Iseut. Les poèmes
français. La saga norroise. Paris, Librairie Générale Française,
1989. (Textes originaux et integraux présentés, traduits et
commentés par Daniel Lacroix et Philippe Walter.)
Louis, René: Tristan et Iseut. Renouvelé en français moderne
d'après les textes du XIIe et XIIIe siècles. Paris, Librairie
Générale Française, 1972.
Malory, Sir Thomas: Arthur királynak és vitézeinek, a Kerek
Asztal lovagjainak históriája (ford. Tellér Gyula). Budapest,
Háttér Kiadó, 1996.
Wagner, Richard: Tristan und/és Isolde. Budapest, Typotex
Kiadó, 2000. (Az opera szövegkönyve Jolsvai Nándor
fordításában)