Pierre de Ronsard: Elégia a Marie szerelmeihez

Ha egy erényes hölgy, mocsoktalan nevű,

nem állhatatlan, és finom, nemes szivű,

olvasná soraid, tudom, így szidna engem:

azért nem illendő Kasszandrám elfelednem:

ő az, ki elsőként sebezte meg szivem,

s ily bűnbe nem esett a jó Petrarca sem,

ki harminc éven át hölgyét szerette mindig,

más szerelmek szivét ezalatt nem hevítik.

Mondd meg neki: nem szab törvényt Petrarca rám

fölöttem nincs neki ilyen hatalma ám,

azok fölött se, kik követvén őt, szeretnek,

hogy ki e szent kötést felbontja, az eretnek.

Ám ő sem volt ilyen, nézzük meg verseit:

élesebb elmétől ered akármelyik,

mintsem hogy az harminc évig bolond maradjon,

s egy vén nőért múzsát, szerelmet cserbehagyjon:

mert vagy élvezte szép Laurája kegyét,

vagy nagy bolondság volt szeretni semmiért.

Ezt hinni nem tudom, ez teljes képtelenség,

hogyha gyönyört nem ád, lehet úgy bármilyen szép,

ám magasztalja ha gyönyört adott neki,

s hölgyét szűzzé, szentté, istenivé teszi.

S ki az öröm után a hölgyét kárhoztatja,

annak nem is ember, de tigris volt az atyja.

Ha a legelején gőgös egy ifju lány

első szerelmével, még várni kell, talán

egyszer csak megjavul, mikor senki se várná,

senki se lesz, aki kegyetlennek találná.

Ám ha nap nap után csak egyre gőgösebb,

egyre fennhéjázóbb véled szerelmesed,

akkor, míg nem késő, kerüld el, mert a végén

úgyis csalódni fogsz, szelídülést remélvén.

Magam ezt gondolom: kárhoztasson ezért,

ki óhajt, s dícsérjen, ki vélem egyetért.

Könnyelmű, csapodár a férfi bár gyakorta,

nem gondolná a nő, hogy mindezt ő okozta:

egy csalóka remény bolondit évekig,

nem nyerünk enyhülést, egy kis lakáj pedig

élvezheti, amit kivánunk évek óta,

vagy egy gaz léhűtő magának elorozta,

amit a hű barát, ki sok éve szeret,

magáénak, bizony, joggal remélhetett...

..........................................................

Ha bárkinek az a szerencse adatott,

hogy szeretője szép, és mindent megkapott,

ha erényes, ugyan mit számít származása,

ha tisztességes és szerelmes a leányka,

kiben csalárdság nincs, sem gonosz indulat,

szerelméhez szive mindig igaz marad,

százszor jobban szeret, semhogy szavát ne tartsa,

mit néked esküdött - szive belészakadna.

Becsüljük az ilyet, míg tart az életünk:

ily drága ékkövet csak ritkán lelhetünk,

megérdemli viszont, hogy a pokol tüzében

mint aljas áruló, kínok között elégjen,

ki megcsal álnokul egy ártatlan leányt,

kinek teste-lelke övé volt egyaránt...

....................................................

Ha oly szerencse ér, hogy a bájos Kasszandra

gyöngédséget mutat, bármennyit is, szavamra,

ha kereste volna, miként számolja föl

azt a halálos bajt, mely tíz éve gyötör,

ha semmi más egyéb, csupán szeme sugára

próbál gyógyírt adni szivemnek bánatára,

úgy Kasszandrámat én soha el nem hagyom,

megesküszöm: legyen rá Ámor a tanúm.

Ám látva mindig azt, hogy egyre gőgősebb lesz,

lassan hűtlen lettem a régi szerelemhez,

hogy elhagyjam azért, ki anjou földön él,

kitől szivem igaz, hű szerelmet remél,

s ha oly gőgös lesz, mint Kasszandrám, s oly kegyetlen,

hát végeztem vele, és máris elfeledtem,

hogy mást szeressek én, amíg egy szép napon

amit kerestem én, azt végül megkapom:

oly érzelmet kapok, amit iránta érzek,

ha minket nem szeret, egy nőt szeretni vétek...

© Képes Júlia fordítása

(Ronsard és a francia reneszánsz költői, Lyra mundi, Európa, 1986, 183. old. Elégia a Marie szerelmeihez)

Fordítások