Sir Philip Sidney:  1. szonett

Szerelmem versbe úgy szeretném önteni,

Fájdalmam néki így örömöt ad talán.

Örül: olvasni kezd; ha olvas, elhiszi,

Ha elhiszi, megszán; szán: gondja lesz reám,

  Kerestem oly szót, mely kínom lefestheti

Mások műveiben, hadd ámuljon a lány:

Forgattam könyveket, hátha felfrissíti

Hűs, bő forrásuk napégette koponyám.

  De elakadt szavam: elfut a Képzelet

Tudás-mostohától: ő Természet fia,

Mások verslábain csak furcsán billegek,

Szó-terhem világra nem hozhatom soha,

  Tétlen tollam rágom csak, és töröm fejem,

  Bolond, szólt Múzsám, a forrás szíved legyen.

 

© Képes Júlia fordítása

 

Sir Philip Sidney:  47. szonett

 

Így elárultam szabadságomat?

  A sötét sugár égő bélyeget

  Süthet belém? Hát rabszolga legyek,

S nyakamba zsarnok-igát rakjanak?

Vagy nem látom nyomorúságomat?

  Avagy gúnyt adni gúnyért nem merek?

  Hűség hasztalan: bárhogy kérhetek,

Koldulásomért megvetés fogad.

  Őr az erény; szépség csupán a szép,

Lehet, kell, akarom: nem követem

Tovább, mit nélkülözni nyereség.

Hadd menjen ő; de csitt, itt van; legyen,

  Nincs szíved, nem szeretlek: ó, a szem

  Hazudni készteti nyelvem, szívem.

 

© Képes Júlia fordítása

 

Sir Philip Sidney: 87. szonett

 

Mikor Stellát, ki oly drága nekem,

Ki lelki tápom, szívemnek szive,

S szeme viharból is napfényt teremt,

Elhagytam: mennem kellett messzire,

Láttam, mily nehéz búcsút vennie,

Láttam, sohajtozik csak szüntelen,

Láttam, szép szeme könnyel van tele;

Bús szavaitól béna lett szivem.

Én is sírtam: így szórja gyöngyeit,

Sirattam sóhaját és könnyeit,

Mégis örömben úsztam: hogy szeret!

Hogy ekkora fájdalmat okozok,

Mikor mindennél édesebb az ok,

Szenvedtem volna, ha nem szenvedek.

 

© Képes Júlia fordítása

 

Fordítások